A mai napon nem egy híres ember, nem is egy ismert együttes, hanem egy nagyon fontos zenei album lép be a negyvenesek klubjába. 1981. november hatodikán debütált a Depeche Mode első albuma, a Speak and Spell.[1]
Ha zenei szempontból van fontos időszak a mai negyvenesek számára, akkor az bizonyosan a nyolcvanas és a kilencvenes évek. Hiszen mindannyiunk életének van „filmzenéje”, és mikor máskor szólna ez a zene tisztábban, igazabban és édesebben, mint kamaszkorunk idején? A felejthetetlen ifjúkor muzsikája pedig sokunk esetében valamilyen módon köthető a Depeche Mode-hoz. Még ha nem is mindenkinek Dave Gahan hangja csendül fel először saját „filmjében”, de nagy rá az esély, hogy van olyan zenekar a kedvencei között, melyet közvetve, vagy közvetlenül a Mode munkája inspirált.
A Depeche Mode zenei stílusjellemzői és technikai megoldásai évtizedekkel megelőzték korukat, a zenekar stílusirányzatok tucatjait és előadók százait inspirálta a nyolcvanas évek derekától egészen a kétezres évek elejéig. Az elektronikus zenei szcénára gyakorolt hatásuk példa nélküli, nem volt náluk többször citált és gyakrabban hivatkozott zenei formáció a rock and roll aranykora óta.
De minden történetnek van kezdete.
A Depeche Mode története az első albummal kezdődik, mely ugyan önmagában még nem vált annyira meghatározóvá, mint a basildon-i fiúk későbbi lemezei, de évtizedes, töretlenül emelkedő pályára állította a zenekart. A Speak and Spell volt az első mérföldkő egy olyan banda történetében, amely a következő tíz év során teljesen egyéni, semmivel össze nem téveszthető hangzást és stílust teremtett.
Operating, Generating, New Life
A hetvenes évek végén, a Punk üvöltő destruktivitása után hagyott romok alól félénken és introvertáltan előbújó Posztpunk szélesre tárta a zenei lehetőségek ajtaját. Az új érában törvényszerű volt, hogy az új utakat kereső művészek elsősorban nem a Punk stílus- és eszköztárát részesítik majd előnyben. Előtérbe kerültek az elektronikus hangszerek, a zene üteme lassult, a mondanivaló elmélyültebbé vált, egyre összetettebb alkotások születtek. Ebben az időszakban debütált Angliában – többek között – a nagyszerű Gary Numan, az Orchestral Manoeuvres in the Dark és a Human League is. Mindhárom formáció teljesen új zenei megoldások felé mutató szintetizátor-alapú muzsikával robbant be a köztudatba. Ezek a produkciók nagy hatással voltak a Londontól alig ötven kilométernyire fekvő kistelepülés, Basildon egyik szűkös utcájában élő két jóbarátra, Vince Martin-ra és Andrew Fletcher-re, valamint a tőlük pár sarokra lakó Martin Gore-ra is. A három fiú először a Vince által alapított Composition of Sound nevű bandában zenélt együtt az énekes Dave Gahan-nal, majd nevüket a különlegesen csengő Depeche Mode-ra változtatva leszerződtek Daniel Miller frissen alapított független zenei kiadójához, a MUTE Records-hoz. 1981 november hetedikén (más források szerint hatodikán) pedig a MUTE gondozásában megjelent a Depeche Mode debütáló albuma, Speak and Spell címmel. A legenda megszületett, a banda elindult világhódító útjára. De milyen szerepe volt a későbbi sikerekben az első albumnak? Egyáltalán, milyenre sikerült ez az LP?
A letter once composed
Szigorúan szakmai szempontból az albumot sokan elválasztják a Depeche Mode munkásságától, hiszen a lemezen szereplő tizenegy dalból kilencet jegyez Vince Clarke, és mindössze kettőt Martin Gore, a zenekar későbbi dalszerzője.
Clarke a Depeche Mode után csúcsra vezette a Yazoo-t, illetve az Erasure-t is. Melódiái időtállóak, egyszerűségükben tökéletesek, és bár dallamvezetésük nem bonyolult, abszolút fülbemászóak és ösztönös zsenire vallanak. Ugyan nem ismerek ilyen statisztikát, de komoly összegben mernék fogadni arra, hogy az elmúlt három évtized leggyakrabban feldolgozott popdalai között jónéhány Clarke-szerzemény szerepel. Martin Gore szerzői stílusa jelentősen eltér egykori zenésztársáétól, ahogyan azt a Depeche Mode későbbi irányvonala, arculata, hangzása is mutatja. Gore nem a könnyed dallamok mestere, zenéje jóval összetettebb, elmélyültebb, nehezebben fogyasztható. Clarke szerzeményeivel összehasonlítva a legkevésbé sem mondható populárisnak.
A Speak and Spell e kettősség jegyében fogant, és éppen emiatt különleges.
A dalok felépítése többnyire ugyanazt a sémát követi: a bevezető basszusfutamok után az egyes versszakokat, és/vagy a – jellemzően vokális – refrént követően egymásra épülve szállnak be Clarke tökéletes melódiái, a fő dallamsorok, melyekből általában dalonként kettőt font be a szerző. A Photographic estében érhető tetten leginkább ez a tudatos struktúraépítés, a mű utolsó harmadában pedig már három, egymással versenyző, tökéletes szintetizátorfutam teszi különlegessé a zenei élményt.
A hangzás tekintetében ekkor a Depeche Mode még a közelében sem volt annak a különleges, csak a zenekarra jellemző hangzásvilágnak, ami a későbbiekben igazán egyedivé tette őket. De ennek a csodának az ígérete már a Speak and Spell esetében is tetten érhető, ami leginkább Daniel Miller érdeme, aki producerként és hangmérnökként egyaránt közreműködött a felvételek során. Sampling hiányában a zenekar a piacon aktuálisan elérhető szintetizátorok hangmintáit volt kénytelen használni – leginkább Gore Yamaha CS5 gépére támaszkodva – de Miller egy korai ARP 2600-as szintetizátor használatával előállított hangzással adott a zenekarnak némi egyediséget. Miller emellett különleges, egyedi lábdob- és egyéb ütőhangszer-hangzást dolgozott ki, mely már előrevetítette a későbbi Depeche Mode forradalmi, a dobokat háttérbe szorító, basszusvezetésű zenei arculatának megjelenését.[2] Hangzásban tehát a Speak and Spell még korántsem volt annyira jellegzetesen egyedi, mint a Mode későbbi munkái, de az ez irányba való törekvés már egyértelműen érződik az album hangzásvilágán és hangulatán egyaránt.
Bright light, dark room
A lemez nyitódala, a New Life, illetve a záródal, a Just Can’t Get Enough egyaránt könnyed dallamvezetésű, igazán vidám és dúdolható tánczene. Ez a két szerzemény „vitte” az albumot, listás kislemezhelyezéseiket tekintve is ezek hozták a zenekar számára a legnagyobb sikereket. A lemezt végighallgatva azonban jól látszik, hogy az alkotók szándéka korántsem csak a könnyed szórakoztatás volt. A New Life erős populáris nyitányát követően mintegy ezt erősítő jelleggel következik az igazán egyszerű, rövid füttynóta, a Sometimes Wish I Was Dead. Majd megérkezünk az első fajsúlyos ponthoz, amit a Puppets hoz el számunkra szándékosan monoton, de mégis izgalmas, ereszkedő dallamvezetésével, és jóval komorabb hangulatával. A dalt hallgatva már tisztán érezhetjük a Depeche Mode későbbi, komolyabb hangvételű, összetettebb zenéjének ígéretet. A sorban a Boy Say Go következik, mely egyszerű struktúrájával és ügyes felépítésével egyértelműen az élő fellépések egyik kedvence volt ebben az időszakban, majd a kissé lapos, a Composition of Sound kísérleti zenéjét idéző Nodisco kerül sorra, hogy ezt követően a What’s Your Name visszahozza a Sometimes Wish I Was Dead címlapmosolyát és a kamaszlányok sikolyaitól hangos tinidiszkóját, erősen építve a zenekarra ekkoriban jellemző vokális hangzásra.
Aztán valami egészen más következik. A Photographic a Mode ikonikus dala, sokunk örök kedvence. A hetvenes évek végi elektronikus zene nagyjainak hatása, illetve Clarke kamaszkori zenei szellemisége – amit leginkább a The Cure, illetve Gary Numan borongósabb hangulatú munkái befolyásoltak – egyértelműen a Photographic esetében érezhető leginkább. A szám első verziója már jóval az album munkálatai előtt elkészült, és a Steven Pearce által Some Bizarre címmel kiadott válogatáslemezen jelent meg 1980 januárjában. A Speak and Spell-hez a dalt újra felvették, és a Some Bizarre-verzióhoz képest egy kevésbé tempós, de dinamikus, futamait tekintve nem annyira „zsúfolt”, de tisztábban és hűvösebben hangzó dal lett az eredmény. Tűpontos szintetizátorfutamok, gazdag effektek, és egy árnyalatnyi „classic dark” hangulat teszik teljessé az élményt.
A Photographic-ot az album másik legfontosabb dala, a Tora! Tora! Tora! követi. A szám Martin Gore szerzeménye, és jól tükrözi a Clarke és Gore szerzői stílusa közti különbségeket. A Tora! Tora! Tora! egy különleges dallamvezetésű, összetett, izgalmasan komor, de nagyon dinamikus electro-szerzemény, amely teljesen elüt az album többi dalától, és hangulatában talán csak a Photographic-hoz hasonlítható. Jól mutatja, milyen elképesztően nagy potenciál volt már ebben az időben is Martin Gore-ban, mint dalszerzőben. A dalt követő instrumentális szerzemény, a Big Muff is Martin munkája.
És ha már a Gore-ban rejlő potenciálnál tartunk, ne feledkezzünk el az énekhangról. A lemez utolsó előtti száma, a ragyogó melódiájú Any Second Now az egyetlen, melyet nem Dave Gahan énekel. A Depeche Mode sikerének egyik titka az, hogy két briliáns hangú énekessel is bír. Dacára annak, hogy a banda Gahan baritonjával vált világhírűvé, Martin Gore hangszíne egészen különleges, énektartománya pedig kimagasló. A zenekar későbbi történetében szerencsére minden lemezen meggyőződhetünk erről, de az első példát az Any Second Now feléneklésével adta számunkra. A dal szerkezete okosan teret enged Gore mindent átható hangjának, szinte csak keretet ad hozzá ahogy néhány futamban, dobok nélkül, finoman kíséri azt a szám végéig.
Timing reason, understanding, like association hall
A Depeche Mode zenei hatását tekintve a hangzás mellett kulcsfontosságú a szövegvilág. Nos, a Speak and Spell ilyen aspektusból vizsgálva teljesen kilóg a sorból. A szövegek nehezen értelmezhetőek: többnyire vonatkoztatottnak, bizonyos esetekben kimondottan inkoherensnek, sőt, gyakran egyszerűen értelmetlennek tűnhetnek. Ennek oka az, hogy az album dalszövegeinek többsége – a zenéhez hasonlóan – Vince Clark szerzeménye, aki saját szövegeit egészen sajátos szempontok figyelembevételével alkotta meg. Amikor Vince a munkamódszeréről beszélt, elmondta, hogy a szövegírásnál sokkal jobban érdekli a szavak hangzása, mint a jelentésük:
„Szeretem, ahogy a szavak összeillenek és rímelnek. Amikor leírok egy sort, mindig arra gondolok, milyen könnyű lesz énekelni, vagy arra, hogyan illeszkedik a dallamhoz. Úgy gondolom, bizonyos szavak jól illenek ahhoz a fajta zenéhez, amit csinálunk. Azt hiszem, a szavak nagyon divatosak. Mondok egy példát, jó? Egy jó elektronikus dalban ilyen szavakat kell használni: fade, switch, light, bármi ilyesmit.” [3]
„Sosem értettem, miről írt Vince — gyakran a nyelvtani szerkezet is rejtély volt számomra, nemhogy a jelentés." – nyilatkozta Martin Gore egy alkalommal, újságírói kérdésre reagálva.[4] Maga a dalszerző a következőképpen zárta rövidre a szövegeit firtató kérdéseket: „A daloknak egyáltalán nem volt értelmük — semmi! Nagyon ostoba szövegek voltak."[5]
Reading on the wall emissions, efficiency
Az egyaránt top tízbe került New Life és a Just Can’t Get Enough kislemezek sikerihez hasonlóan a Speak and Spell kereskedelmi fogadtatása is nagyszerű volt Angliában. A lemez a tizedik helyig jutott a brit albumlistán, és az év végére a független slágerlistát is gond nélkül vezette.[6] A debütáló album elhelyezte a világ a zenei térképén a Depeche Mode-ot, megteremtette az alapokat, megadta a zenészek számára azt a magabiztosságot, melyre szükségük volt. Különösen igaz ez a két introvertált zseni, Martin Gore és Vince Clarke esetében.
Két héttel a Speak and Spell-t népszerűsítő turné végét követően, 1981. november 30-án Vince Clarke kilépett a Depeche Mode-ból. Távozásának okai még negyven év távlatából sem egyértelműek, de a következményekkel ma már mindannyian tisztában vagyunk. Clarke távozása egy másik zenei irányba terelte a bandát, de ennek a zeneiségnek a gyökerei már a Speak and Spell albumon is jelen voltak. Martin Gore zeneszerzői kiteljesedéséhez viszont szükség volt egy újabb korszakos zseni színre lépésére, aki rövid időn belül meg is érkezett. De ez már egy másik történet…
Köszönöm, hogy elolvastad ezt a bejegyzést, ha felkeltette az érdeklődésedet, kövesd a Hirtelen negyven blogját, ahol a jövőben még több zenei témájú tartalmat találhatsz!
Ja, és persze hallgasd meg a Speak and Spell-t!
Hivatkozások:
[1] Az album megjelenésének pontos időpontját máig viták övezik. A bejegyzésben a www.dmlive.wiki vonatkozó adatait vettem figyelembe [2] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 88. oldal [3] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 66. oldal [4] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 76. oldal [5] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 77. oldal [6] MILLER, Jonathan: Stripped: Depeche Mode – SHOW TIME Kiadó Budapest, 2006. 113. oldal
Comments