Mi döntünk

A napokban nagy port kavart egy sima politikai bulvár-beefnek indult, de aztán országos felháborodást kiváltó poszt, melyben egy politikai influenszer szólta le egy fiatal politikus fotóját, mert az babahordozóval a mellkasán, a konyhában tüsténkedve tudósított magáról. A Hirtelen negyven blogon soha nem jelent meg politikai indíttatású tartalom, és ez a jövőben is így lesz. Ennek okán nem nevesítem az ügy szereplőit, nem térek ki azok világszemléletére, politikai nézeteiket pedig semmilyen formában nem minősítem. Amiért mégis teret adok a témának, az ügy által felvetett, nem politikai vonatkozású kérdések fontossága és időszerűsége, nevezetesen a klasszikus társadalmi- és nemi szerepek változásának témája, mely minket, negyveneseket elég vastagon érint.

A mi generációnk – legyünk akár telivér ipszilonosok, vagy az X és Y közé beragadt, 1976-77 környékén született „vákuumgenerációsok” – már közel sem hasonlít annyira negyvenesként a szüleire, mint a korábbiak.

Az elmúlt évtizedek során a minket körülvevő világ jóval gyorsabban változott, mint apáink-anyáink idejében: a fejlődés felgyorsult, a világ kinyílt, a távolságok és a kötöttségek eltűntek – fizikai és társadalmi értelemben egyaránt. Nekünk már lehetőségünk van szabadon elemezni, értelmezni a szokásokat, a társadalmi elvárásokat és konvenciókat, így magunk dönthetjük el, meg kívánunk-e felelni ezeknek. A saját életünk tükrében hozhatunk döntéseket, fogadhatunk- vagy vethetünk el olyan „szabályokat”, melyek szüleinket többnyire életük végéig kötötték. Ilyen szabály, vagy konvenció a klasszikus nemi szerepek megtartása is.

A múltban a nemi szerepeket alapvetően két dolog határozta meg: a hagyomány és a lehetőség.

A ma klasszikusnak nevezett férfi-nő viszonyt a patriarchális berendezkedés jellemzi, mely a nők feladatait a gyermekszülés, a nevelés, illetve a házimunka szentháromságában határozza meg, míg a családfenntartást, és a családot érintő döntések meghozatalát a férfiak hatáskörébe utalja. Ez a rendszer hosszú évszázadokon át nagyszerűen prosperált, hiszen a gyerekek valóban megszülettek, fel is nevelték őket, a döntések is meg lettek hozva, a családokat – hol így, hol úgy – fenntartották, a társadalom pedig nem esett szét, lám, mi is itt vagyunk.

A hagyományt a saját múltja legitimálja, ezért is preferálják oly sokan.

De mi történt az elmúlt hét évtizedben? Az, hogy a hagyomány mellől elveszett a lehetőség. Bár a női egyenjogúsági mozgalmak már a XX. század elejétől erőteljesen hallatták hangjukat, a patriarchális rendszerek csak akkor engedtek teret a valódi egyenlőségnek, amikor már nem volt lehetőségük fenntartani a hagyományos társadalmi berendezkedést. Erre a második világháborút követő gazdasági problémák okozta kényszer miatt kerülhetett sor. A szocializmus részben ideológiai – a nők bizonyos szintű egyenjogúságának hangoztatása – részben gazdasági megfontolásból elvetette az egykeresős családmodellt, a nyugati világban pedig kimondottan társadalompolitikai okokból támogatták a nők munkába állását. Az eredmény mindkét esetben ugyanaz lett: a férfiak családfenntartói monopóliuma megszűnt, a dolgozó nő intézménye pedig általánosan elfogadottá, majd gyorsan megszokottá is vált. Ma már az számít különlegességnek, ha egy nő nem dolgozik, hanem háztartásbeliként éli az életét.

A komoly változások dacára szüleink gondolkodását még döntően a klasszikus nemi szerepek határozták meg, és közülünk sokan szintén ezek mentén próbálják alakítani kapcsolataikat, családi viszonyaikat.

Ők vajon miért godolják ma is azt, hogy joguk van a nőket életszerűtlen, anakronisztikus keretek közé zárni? Miért látom sok negyvenes kortársaimat azok sorában, akik egy fiatal apa babás fotója kapcsán a férfinem halálát vizionálják? Miért nem haladta meg az én generációm elődei gondolkodását?

Többnyire azért, mert szüleink – akarva, vagy akaratlanul – így kondicionáltak minket. A szülői példa meghatározó. Érzelmi indíttatásból gyakran még akkor sem vagyunk hajlandóak belátni szüleink hibáit, amikor már pontosan felismertük azokat. Az "anyám sem panaszkodott soha" és a "belőlem is ember lett" típusú önvédelmi bölcsességek nem csak legitimálják a múlt vakvágányait, de tovább is örökítik azokat.

"Ha az apám így látta helyénvalónak, én sem teszek másképp, hiszen szeretem, tisztelem őt."

Ha valaki kétségbe vonja a szülői modell helyességét, akkor annak "termékét", azaz saját személyiségét is felül kell vizsgálnia. Ehhez pedig keveseknek van bátorsága. Pedig kezünkben a lehetőség, hogy ne így tegyünk. Nincs mitől tartanunk. Nem szükséges ragaszkodnunk a klasszikus férfiszerephez annak minden ódiumával, mindössze azért, mert "így szokás". Nem csökken le a tesztoszteronszintünk, ha nem dominálunk minden helyzetben*, nem szól meg a szomszéd, ha a feleségünk vezeti az autót, és nem fognak melleink nőni a porszívózástól. Következmények nélkül hozhatunk a hagyományostól eltérő döntéseket, és élhetünk más minőségű életet.

Ehhez először is meg kell értenünk és el kell elfogadnunk, hogy a mi feleségeink, partnereink, társaink elsősorban emberek, és csak másodsorban nők. Velünk azonos értékű emberek. Azonos a felelősségük, és a miénkkel azonos értékűek a szükségleteik, vágyaik is. A vágy az önállóságra, az önazonosságra, az önmagukkal való elégedettségre, az elismerésre és egy olyan partnerre, aki mellett mindezt megélhetik. Nagyjából ezt hívjuk egyenlőségnek.

Ha mindezt evidenciának tekintjük saját magunkkal kapcsolatban, akkor ugyanígy kell tennünk partnerünk vonatkozásában is. Nincsenek „férfi döntések”, csak közös problémák vannak, melyekre közös választ kell találnunk. Nincsenek „női feladatok”, csak feladatok vannak, ahogyan nincs „női por”, „női mosatlan”, vagy „női szennyes” sem, csak közös háztartás van. A gyerekünknek sem csak anyja van, hanem apja is, és – a szoptatástól eltekintve – nincs olyan feladat a gyerekkel kapcsolatban, amit egy férfi ne tudna megfelelő minőségben ellátni.

Feltéve, ha akarja.

Az ügy, aminek aprópójából ez a bejegyzés megszületett azt mutatja, hogy bőven van min elgondolkoznunk. Mi voltunk az első olyan generáció, amelynek lehetősége lett volna következmények nélkül meghaladni a felmenői által képviselt gondolkodásmódot, ennek dacára ha körülnézek, nem látom, hogy ebből bármit is sikerült volna megvalósítanunk. A negyvenesek nagy esélye, az életközép pillanata arra is lehetőséget ad, hogy mindezt átgondoljuk, és ha van hozzá bátorságunk, változtassunk.

Ugyanis mi döntünk, nem a szokásaink.

*Köszönöm a bonmot-t M. Zsuzsinak