– Jó uram! Egy utolsó ajánlat: fél sékel egy öreg ex-leprásnak!
Brian elgondolkodott.
– Azt mondtad, ex-leprás? – kérdezte gyanakodva.
„Meg van nyerve”, gondolta a koldus, már csak végig kell játszani a meccset.
Fennhangon folytatta.
– Pontosan, uram. Tizenhat év csengettyűzés... büszke vagyok rá!
Briant most már kifejezetten érdekelte a dolog.
– És mi történt?
– Hát – felelt a koldus – meggyógyultam.
– Hogyan?
– Csoda történt velem – jött a magyarázat – baromi nagy csoda. [1]
Hogyan éltem meg a Covid19-fertőzést oltottként?
Milyen tünetekkel jár a betegség?
Elmúlnak-e a valaha az elhúzódó szövődmények?
Az alábbiakban egy ex-Covidos beszámolóját olvashatjátok, aki jelenleg sem tudja, meggyógyult-e valójában.
Huszonöt napja már, hogy megfertőződtem, pontosabban, hogy a koronavírus-fertőzés első tüneteit észleltem magamon. Ha jól értelmezem az idevonatkozó egészségügyi meghatározásokat, hivatalosan már nem vagyok – nem lehetek – Covid-fertőzött, ezen státuszom a pozitív tesztet követő tizenegyedik napon megszűnt, így már egy hete gyógyultnak számítok a szó statisztikai értelmében.
Csakhogy egy cseppet sem érzem magam annak.
Itt, az elején szeretném leszögezni, hogy semmiképp sem kívánok állást foglalni a mostanság már-már „hideg polgárháborúig” fajuló oltáspárti-oltásellenes vitában, hiszen ezzel is csak erősíteném a szekértábor-effektust. A posztban mindössze a saját tapasztalataimat szeretném megosztani, ezért aztán szükségszerűen ki kell térnem a motívumaimra is.
Oltott vagyok. Egy barátom betegsége, illetve egy kedves ismerősöm halála indított az oltakozás irányába. Barátom – aki nyilván magára fog ismerni a leírtakból – korán, még oltatlanként, feleségével együtt esett át a Covidon. Megszenvedtek vele, de a legrosszabb csak utána következett: maradandó károsodást, COPD-t diagnosztizáltak mindkettőjüknél.
Ez az eset már önmagában megdöbbentett, de legrosszabb még hátra volt.
Tavaly, késő ősszel találkoztam utoljára egy korábbi munkatársammal. Harmincnyolc évesen élete legjobb formájában volt, erőemelő lévén épp egy amatőr versenyre készült. Kicsattanóan egészségesnek tűnt.
Négy hét múlva halott volt.
Amint később megtudtam, az első tünetek jelentkezése után egy héttel állapota válságosra fordult, mentő szállította kórházba. Itt aztán gépre tették, de sajnos – sok Covidos sorstársához hasonlóan – tüdőfibrózis alakult ki nála, és négy nap múlva elhunyt. Nem volt más, „ismert alapbetegsége”, vagy krónikus problémája, káros szenvedélye.
A tragédiát követően eldöntöttem, hogy amint elérhető lesz a vakcina, oltakozom. Kétszer oltottak, a sokak szerint placebo-hatású kínai Sinopharmmal, de a fentebb leírt történetek ismertében én ennek is örültem. Gondosan felkészültem az első oltásra: számítva az előre beharangozott tünetekre – gyengeség, láz, nátha – legsürgősebb tennivalóimat elhalasztottam, illetve az edzésprogramomat is átstrukturáltam. Ehhez képest az oltást követő napon úgy ébredtem, hogy erősebbnek éreztem magam, mint valaha. Óvatosan próbálgattam a „szárnyaimat”, reggeli után csináltam pár guggolást, hátha majd a fizikai terhelést követően leszek rosszabbul. Hát nem lettem. Délig vártam, aztán elmentem szépen edzeni. A következő napokban, illetve a későbbiekben sem jelentkezett semmiféle tünet, és így jártam a második adagot követően is. Ettől fogva némi gyanakvással tekintettem a kínai vakcinára, de nyugodt voltam abban a tudatban, hogy valamennyi védettséget azért csak sikerült szereznem.
Október végén aztán eljött a próba ideje.
Nem tudom, pontosan hol kaptam el a vírust, de mivel a betegséget megelőző napokban utaztam párszor tömegközlekedéssel, mindegy is. Bárhol megfertőződhettem.
Az első tünetek hirtelen jöttek: gyakorlatilag egy délután alatt megérkezett a komplett betegség. Nem egy nátha, és nem is egy influenza, hanem valami sokkal durvább.
Belázasodtam, ezzel párhuzamosan pedig korábban sosem tapasztalt gyengeség vett erőt rajtam. Légszomjam volt, minden mozdulat nehezemre esett. Az orrom bedugult, ötpercenként fújtam ki magamból döbbenetes mennyiségű orvváladékot. Nem is értettem, hogyan képes a szervezetem ennyit termelni, de képes. Ezzel párhuzamosan az ízérzékelésem és a szaglásom is teljesen megszűnt. Nem, nem csak gyengült: megszűnt. Abban a napi négy-öt percben is, amikor épp nem ömlött az orromból a takony.
Aztán jött a "covidos tüsszögés". Jobb híján így neveztem el ezeket a heveny tüsszögésrohamokat, melyek hirtelen törtek rám napszaktól vagy helyzettől függetlenül. Tíz-tizenöt tüsszentés követi egymást gyors egymásutánban úgy, hogy a végére már levegőt sem kap az ember, mert a két erős inger között alig van idő a belégzésre. Mire nagy nehezen abbamaradt, a rekeszizmom már fájdalmas görcsben állt. Hogy jobb kedvem legyen, mindezekhez társult egy konstans fülzúgás-, illetve csengés, ami kb. olyan érzés, mintha egy befőttesüvegben élnénk.
De nem is az állandó orrfolyás, a tüsszögés, vagy a láz a legrosszabb, hanem az a megmagyarázhatatlan, nehezen körülírható érzés, ami Covid-fáradtságként híresült el az utóbbi időben.
A Covid-fáradtság extrém testi gyengeséggel jár: hatására az ágyból való felkelés is hatalmas kihívást jelent. Izmaink végtelenül gyengének tűnnek, alig-alig engedelmeskednek. Egy sima zuhanyzás is Himalája-expedíció szintű feladatnak tűnik, a törölközés pedig egy komplett felsőtest-edzéshez hasonló erőfeszítést kíván. A fáradtság mellett napjában többször is jelentkezett a legrosszabb dolog, amit valaha átéltem, és amit Covid-szédülésnek neveztem el.
Ez nem egy sima kis megszédülés, hanem egy erős és ijesztő jelenség. Percekig úgy érzi az ember, hogy nem kap levegőt, nem ver a szíve, és nyomban eldől valamerre, ha nem támaszkodik meg. Az első ilyen esetet követően pánikszerűen megmértem a véroxigén-szintemet, de nem mutatott kirívóan rossz értéket. A vérnyomásom sem ment extrém tartományba, épp csak egy kicsivel volt a normál érték felett, és a pulzusom is rendben volt.
Megmagyarázhatatlan volt az egész, hiszen ilyen tünetek esetén valamilyen egzakt, mérhető értéket, vagy egyértelmű okot kellene találni, de mégsem sikerült. Látszólag minden rendben volt velem, miközben úgy éreztem, mindjárt meghalok.
A Covid-szédülések az extrém fáradtsággal együtt az egész első hetet végigkísérték, ahogyan az orrfolyás, a fülzúgás és az óránként jelentkező tüsszögésrohamok is. A köhögést és a tüdőproblémákat – melyekről sokan beszámolnak – nekem sikerült megúsznom, de anélkül is olyan betegnek éreztem magam, mint korábban még soha.
És egyben ez a legjobb jellemzés is, amit a Covidra adhatok: olyan betegségérzést hoz, amit átlagemberként korábban soha nem ismertem.
A második hét az elsőhöz hasonlóan telt, végtelenül nyomorult és reménytelen állapotban. Csak a hét vége felé mutatkoztak az enyhülés jelei: Az orrfolyás lassan egy erősebb influenza szintjére redukálódott, a Covid-szédülések megszűntek, a gyengeség érzése is mérséklődött. Már gond nélkül el tudtam végezni a napi alapfeladataimat - de nem többet.
A hét végén megpróbáltam óvatosan mozogni egy keveset, mert már csaknem beleőrültem a folyamatos fekvésbe. Nem is kell erre jobb alkalom, mint egy kis levélgereblyézés az udvaron! Igyekeztem egyenletes, erős tempót tartani a gereblyézéssel, majd a zsákolást szabályos guggolásokkal abszolválni. Úgy terveztem, a szűk két óra munka kellemes, közepesen megterhelő feladatként prímán megfelel majd a betegség utáni első edzésnek. Ehhez képest fel óra után jelentkezett a Covid-szédülés, igaz, gyengébben. mint korábban. Azt éreztem, minden erőm elhagy, nem kapok levegőt, és forog velem a világ. Kíváncsiságból tovább dolgoztam, hogy lássam, hová fut ki a dolog, de a tünetek nem súlyosbodtak, így aztán szédelegve, de befejeztem az avarhordást. A munkát követően egyáltalán nem éreztem azt a jóleső fáradtságot, amit az edzések után szoktam, egyszerűen csak fáradt és enervált voltam. Mondanom sem kell, eléggé lehangolt a dolog.
De még ennél is jobban elkeserített, hogy az íz- és szagérzékelésem semmit sem javult a harmadik hét elejére sem. Miután enyhülni kezdett a takonykór, tesztként teafalevél-illóolajat kezdtem szagolgatni, ami nagyjából olyan mentolos, hogy normál esetben már akkor marja az orrom, ha csak közelítek felé az üvegcsével. Nos, ezúttal semmit sem éreztem. Semmit. Még csak nem is derengett az szaga, pedig teljes erőből beleszagoltam. Nulla illat.
Az ízekkel ugyanez volt a helyzet. Sokan, sok helyen leírták már a Covid kapcsán, hogyan változtatja meg az étkezés egészét az ízérzékelés elvesztése: nos, ezt csak megerősíteni tudom. A teljesen ízetlenné váló ételek fogyasztása undorító élmény. Kizárólag az anyagok textúráját érzékeljük a szánkban, ez pedig a legtöbb esetben nem valami szívmelengető. A pépes ételek – pürék, főzelékek – a legundorítóbbak, ezeket az első két hétben nem is tudtam megenni. A ropogós dolgok – rántott bármi, friss péksütemény, pirítós – egy fokkal kellemesebbek, de csak amíg jól meg nem rágja őket az ember, onnantól megint csak undorító az egész, és erőlködni kell, hogy le tudjam nyelni. A legjobb lenne ilyenkor nem is enni, ami ugye nonszensz, így aztán a minimális szilárd táplálék mellé bőséggel fogyasztottam jól lehűtött, híg fehérjeturmixokat, ezek kellemesen lecsúsztak, minden különöseb undor nélkül. A fehérjepótlás dacára is „sikerült” négy kilót fogynom, és mivel alapból nem volt sok zsír rajtam, főként izmot veszítettem. Pedig mindent megpróbáltam, hogy ezt elkerüljem: a fehérjepótlás mellett napi két alkalommal ittam a legfontosabb aminosavakból készült koktélt, illetve – amúgy sem csekély – vitaminbevitelemet is a duplájára emeltem. De sajnos hiába, a testmozgás hiányát és a betegség hatásait nem sikerült kompenzálnom.
Az aminosavakkal a betegség elleni védekezést is igyekeztem támogatni, mivel egyes kísérletek szerint [2] az L-arginin bevitele enyhírheti a Covid tüdőre- és érrendszerre gyakorolt káros hatásait. Könnyen lehet, hogy esetemben éppen az L-arginin fogyasztása miatt nem alakultak ki tüdőproblémák.
„Gondoltam, odamegyek hozzá, megkérem, hogy egy kicsit nyomorítsa meg az egyik lábamat munkanapokra. Az elég szánalomgerjesztő, de mégse lepra, ami elég szar dolog, már elnézést a kifejezésért.” [3]
De mi helyzet most, a negyedik hét elején?
Az orrfolyás egy gyenge nátha szintjére mérséklődött – de nem múlt el.
Az pokoli tüsszögéscunami csak napi egy-két alkalommal kap el.
Az ízeket-szagokat továbbra sem érzem, minimális javulás érzékelhető mindössze, ami annyiban mutatkozik meg, hogy meg tudom különböztetni az édeset a sóstól.
A Covid-fáradtság megmaradt, minden reggel úgy ébredek, mintha semmit sem pihentem volna. Bár a szédülések nem jelentkeznek, a legkönnyebb edzések is nagy kihívást jelentenek, már egy fél óra jóga után is úgy érzem, minden erőm elhagyott.
Mindezektől függetlenül szerencsésnek érzem magam, hiszen élek és – egyelőre – úgy tűnik, megúsztam a betegséget súlyos szövődmények, maradandó károsodások nélkül.
De számos kérdés kavarog bennem.
Meggyógyultam-e valójában?
Milyen károsodásokat okozott a szervezetemben a vírus? Maradandóak-e ezek?
Elmúlik-e egyszer a Covid-fáradtság, visszanyerem-e az erőmet valaha?
Visszatér-e a szaglásom-ízlelésem, vagy örökre lemondhatok kedvenc ételeim ízéről?
Tudom, ezeket a kérdéseket hiába is teszem fel, mert jelenleg az orvosok és a kutatók sincsenek tisztában a Covid19 pontos hatásmechanizmusával, következményeivel, lefolyásával. Így azt sem tudhatjuk, miért reagál mindenki egyénspecifikusan a betegségre, miért szenvedi meg – hozzám hasonlóan – sok oltott is, illetve miért szalad át másokon úgy, hogy szinte észre sem veszik.
Őszintén remélem, hogy Te nem kapod el, vagy ha mégis, az utóbbiak közé tartozol majd.
Ha mégis megtörténne a baj, és segítségedre lehetek az általam alkalmazott vitaminok és aminosavak adagolása tekintetében, üzenj nekem bátran a Hirtelen negyven facebook oldalán keresztül, és küldök számodra egy útmutatót!
Örülök, hogy elolvastad ezt a bejegyzést, jó egészséget és Covid-mentes mindennapokat kívánok Neked!
Hivatkozások:
[1] PYTHON, Monty: Brian élete – CARTAPHILUS Kiadó, Budapest, [2] 2005.https://www.egeszsegkalauz.hu/betegsegek/fertozo-betegsegek/sulyos-covid-az-l-arginin-aminosav-csokkentheti-a-tuneteket/clwnnf1 [3] PYTHON, Monty: Brian élete – CARTAPHILUS Kiadó, Budapest, 2005.
Коментарі