Két nap múlva, december huszonegyedikén veszi kezdetét a legősibb európai ünnepek egyike, a január elsejéig tartó Jul.[1] Bár a világ ebben az időszakban karácsonyi lázban ég, valójában mai napig a Jult ünnepeljük december végén.
Az ünnep eredete
Az ókori Európa lakói szerves kapcsolatot ápoltak a természettel, hiszen megélhetésük az évszakok váltakozásához való alkalmazkodástól függött. Mindennapjaik rendjét a természet ciklikus körforgása határozta meg, így legfontosabb ünnepeik logikusan a tavaszi- és őszi napéjegyenlőséghez, illetve a nyári- és a téli napfordulóhoz kapcsolódtak.
Ezek a dátumok a természetközeli életmódot folytató emberek számára tökéletes keretbe foglalták az évet. A gazdálkodás ciklusait – a haszonállatok kihajtását, gondozását, majd feldolgozását, illetve a vetést, az aratást és a betakarítást – rendre egy-egy természeti ünnep nyitotta meg, illetve zárta le. A közösségek komolyan készültek az ünnepekre, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az ókori és a kora középkori ember ünneptől-ünnepig szervezte és kalkulálta az életét.
Ezek a tradicionális, évszázadokra, vagy akár évezredekre visszavezethető hagyományok szilárdan beépültek az adott társadalmak életébe, mindennapjaiba, és természetesen kultikus tartalmat is kaptak. A négy főünnepet minden esetben egy, vagy több isten támogatása és védnöksége alatt rendezték.
A téli napforduló ünnepe talán a legfontosabb volt mind közül.
A leghosszabb éjszakát követően a sötétség uralma véget ér, a nappalok egyre hosszabbak lesznek, minden nappal közelebb jutunk a tavaszhoz, a természet ébredésének idejéhez. A lelki tényezők mellett más okok miatt is fontos időszak volt ez a természeti ember számára: az egész éves kemény munka után végre a jól megérdemelt pihenés két hete következett, melyre az év nagy részében szinte egyáltalán nem volt lehetőség. A települések népe az ünnepi csarnokokba vonult, ahol felszabadultan, vidáman ünnepelték az év végét, az isteneket, és egy kicsit saját magukat is.
Az észak-európai kultúrában ezt az ünnepet Julnak, a kereszténység előtti római világban pedig – a földművelők és álattartók istenéhez, Szaturnuszhoz kötve azt – Szaturnáliának nevezték. Kulturális örökségünk tekintetében mindkét ünnep nagy jelentőséggel bír, de tartalmi elemeit és motívumait tekintve a mai európai ember december végi szokásrendjét egyértelműen a Jul határozza meg.
Szakállas alak egy repülő szánon
Amint fentebb említettem, a nagy természeti ünneppek mindegyike egy, vagy több jelentősebb istenség védnöksége alatt zajlott. A Jul esetében ez az isten alapvetően Odin, Ő volt a "Jul atyja", a Jolfaðr. . A Jul eredetileg egyike volt annak a három nagy ünnepnek, amelyet Odin elrendelt, amikor a világot létrehozta. Az emberek ekkor a termékeny és békés tavaszért mutattak be áldozatot, ahogyan azt a legfontosabb óskandináv írott forrás, a Ynglinga Saga 8. szakaszában is olvashatjuk.[2] De Odin mellett fontos szerep jutott a Jul idején Thornak is, aki "az egyszerű nép istene" volt: gyakran jelent meg például parasztgazdák portáján, lakomázott velük, megosztotta sörét vendéglátóival, sőt, olykor lányaikkal is pikáns kalandokba keveredett. A Jul hideg téli éjszakáin két kecskéje, Tanngrisnir és Tanngnjóstr által húzott szekerén járta az égboltot, és őrködött az ünnepi csarnokok békéje felett, megóvva híveit az ártó istenek és szellemek gonosztetteitől. Egyes germán népeknél a két kecske helyett két rénszarvas húzta a Mennydörgés Istenének szánját. Mindannyiunk számára ismerős lehet a kép: egy hosszú szakállú, köpenyes, robosztus alak kecskék, vagy rénszarvasok húzta szánon repül a téli éjszakában…
Vajon a messzi, meleg éghajlatú Kis-Ázsiában élt alacsony, vékonydongájú Miklós püspök ül a rénszarvasok húzta repülő szánon, vagy valaki más, akit tévesen azonosítunk a derék egyházfival?
Miklós püspök szerepeltetése a téli ünnepek során nyilvánvalóan a keresztény egyház jól felfogott érdeke volt, de a mitologikus figuráról kialakult közképet máig sem sikerült megváltoztatni. Elég csak a névre gondolnunk: a manapság autentikusként elfogadott Mikulás-alak, a finn Joulupukki neve szó szerint azt jelenti finnül, hogy „yule-i kecske”. A „pukki” szó a germán bock – a mai németben: bock, vagy steinbock, azaz kecskebak – szóból gyökeredzik, Joulupukki robosztus külseje pedig jóval inkább egy germán isten alakját idézi, mintsem a katolikus szentként ismertté vált kis-ázsiai Miklósét.
Az ajándékozás
A Jul a jól megérdemelt pihenés, ezzel együtt a megkönnyebbülés és a béke időszaka, mely során mindenki legjobbat próbálja kihozni magából. Az emberek nyitottan, hálával fordulnak egymás, és az istenek felé, ennek pedig azzal is jelét adják, hogy megajándékozzák barátaikat, és az égieket is. Ugyanezzel a szokásmintával találkozhatunk a latin kultúrkörben: a téli napforulón, a Szaturnáliák idején az emberek igyekeztek az isteneket és egymást is jókedvre deríteni, ezért általánosan elterjedt volt az ajándékozás. A gazdagok még szolgáikat is bőséges jutalmakkal lepték meg ebben az időszakban, és vendégül látták őket pompás ünnepi lakomáikon.
A mai karácsonyi ajándékozás ezen ősi, európai a szokások a továbbélése, hiszen a keresztény hagyományban semmilyen erre vonatkozó hagyományelemet nem ismerünk.
Sőt, jobban belegondolva a létfenntartáshoz közvetlenül nem kapcsolódó tárgyak, drága ajándékok halmozása valójában szöges ellentétben áll a fizikai javak fontosságát eleve elvető krisztusi tanokkal, hiszen Jézus egyértelműen arra bíztatta követőit, hogy minden effélétől szabaduljanak meg. Még inkább igaz ez az olyan világi hívságokra, mint a lakomák, és egyéb vidám társasági összejövetelek. Erre a következtetésre jutott a puritánok vezetője, Oliver Cromwell is, aki 1647-ben minden karácsonyi ünnepséget betiltott és illegálissá nyilváníttatott, mivel erkölcstelennek tartotta a mulatságot a szentnek tartott napon. Angliában a tiltást csak 1660-ban, Cromwell halála után oldották fel.[3]
A faállítás európai hagyománya
Hasonló a helyzet a decemberi faállítással is. A fadíszítés rítusa a kelta hagyományban gyökeredzik, de az örökzöld növények kultikus tisztelete a kelta mellett a germán és a latin kultúrában is jelen volt. Az északi népek a Jul ünnepén különböző örökzöld növényekkel, a latinok pedig a Szaturnáliák idején borostyánágakkal díszítették házaikat.
Éppen emiatt a keresztény egyház az örökzöld ágakkal való díszítést, és az ehhez kapcsolódó hiedelmeket, szokásokat sokáig üldözendő, pogány bűnnek tartotta.
Már Tertullianusz, a második században élt teológus is elítélte azokat, akik keresztényként téli örökzöldekkel díszítették házukat, szerinte ezek az emberek „örök kárhozatra és a pokol tüzére vannak ítélve”. A keresztény fenyegetés jó időre száműzte ezt a szokást az otthonokból, de végleg elfeledtetni nem tudta azt. A karácsonyfa-állítás ősi hagyományához a humanizmus újbóli térhódítását követően, az érett reneszánsz és a reformáció idejében, a XV-XVI. században térhettek vissza a Európa polgárai. Az első feljegyzés a karácsonyfáról a strasbourg-i Sebastian Brant német írótól származik, a XV. század végéről.[4]
Mikor született Jézus?
De miért decemberben ünnepeljük Jézus születésnapját?
Kontinensünk vallási életére totálisan rátelepülő kereszténység - a judaizmusból kinövő apró szektaként - csak a Közel-Keleten bírt szakrális gyökerekkel. Ázsiai kultuszként egy teljesen idegen, európai környezetben kellett működnie, emellett intézményesült egyházként is újszülöttnek számított, nem rendelkezett kiforrott, szerves hagyományrendszerrel. Ráadásul monoteista mivoltából fakadóan rá volt kényszerülve a konfrontációra, azaz még az a lehetősége sem volt meg, hogy a római vallásrendszerhez hasonlóan kíméletesen épüljön rá az általa frissen meghódított területek hitvilágára, fokozatosan integrálva saját istenét a többi közé. A kereszténység eszköze az egész pályás letámadás volt, a múlt teljes eltörlése, beleértve a többezer éves hagyományok, ünnepek rendszerét. Az egyháznak totálisan uralnia kellett a közösségi rendezvényeket, ezáltal kontroll alatt tartania a közbeszédet, a közhangulatot, hogy biztosítsa önnön kizárólagosságát a hagyományos európai vallásokkal szemben.
A kereszténység szinte minden ősi európai ünnepre ráépítette saját, újonnan kreált rítusait.
Mivel a Szaturnália és a Jul is a téli napfordulót érintették, ezek ellensúlyozása kulcskérdéssé vált a keresztények számára. Az egyház egy igazán fajsúlyos ünnepet kívánt ringbe állítani, így esett a választás Jézus születésnapjára. A 325-ös, első nikaiai zsinat helyezte erre a napra Krisztus világrajöttének évfordulóját, az újonnan megalkotott Karácsony ünnepét. De ez sem ment egyszerűen, mivel a keresztények korábban egyáltalán nem ünnepelték Jézus születésnapját, így annak dátumáról is teljesen eltérő ismereteik voltak. A zsinaton sokan érveltek más dátumok, így május húsz, április tizennyolc vagy november huszadika mellett.[5] A választás mégis december huszonötre esett, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy ezzel ellensúlyozzák az ősi európai szokásokat, elfeledtessék és saját képükre formálják a Szaturnáliát és a Jult egyaránt.
Az egyházi találgatásokkal párhuzamosan a tudósok is régóta foglalkoznak Jézus születésének kérdésével.
Az Újszövetségben Lukács így ír a születés idejéről: "Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett." [6] Ebben az időben Judeában a nyájak „a pászkát megelőző héttől”, vagyis március második felétől november közepéig voltak a legelőkön,[7] így Jézus születése – Lukács evangélista tudósítása alapján – valamikor az említett időintervallumban történhetett.
2008-ban Dave Reneke ausztrál csillagász számítógépes mozgásmodellek segítségével arra a következetésre jutott, hogy olyan objektum, ami megfelelne a Bibliában említett betlehemi csillagnak, a születés feltételezett időszakában csak az időszámítás előtti 2. év nyarán volt megfigyelhető Judea éjszakai égboltján. Ekkor a Vénusz és a Jupiter került látszólag olyan közel egymáshoz, hogy a fényük összeolvadt, és egy látványos, nagyméretű csillagnak tűnhetett a Földről. Jézus születésének időpontját ennek nyomán Reneke i.e. 2 június tizenhetedikére teszi.[8]
Az élő Jul
Mit is ünneplünk tehát december huszonnegyedikén faállítással, ajándékozással, nevetéssel, bőséges családi vacsorával és forralt borral? Ha tényleg Jézus születését, akkor nem árt újragondolnunk a dolgot, azt ugyanis valamikor nyár környékén kellene, a jézusi ösvényt követve csendben és szerényen, már-már aszkétikus egyszerűséggel, mellőzve minden világi hívságot.
Mi, ma élő európaiak „karácsonykor” azt tesszük, amit őseink is tettek évezredeken keresztül: a hosszú munkaév végén örkzöldekkel gondosan feldíszített otthonainkban megajándékozzuk egymást, teret engedünk a pihenésnek, a jókedvnek. Megüljük a téli napforduló ünnepét a Jul eszközkészletét és szokásrendjét alkalmazva vidáman, boldogan, gazdagon, Thor kedélyességével és mértéktelenségével, Az ünnep is őszintébb, ha ezt felismerve elfogadjuk máig élő európai kulturális örökségünket, és ezzel együtt önmagunkat is.
Jó pihenést és békés ünnepet kívánok, legyetek vidámak és gondtalanok!
BOLDOG JULT!
Köszönöm, hogy egész évben megtisztelted figyelmeddel a Hirtelen negyven blogot!
Őszintén remélem, hogy 2022-ben is olvasóim között tudhatlak Téged!
Források és hivatkozások:
[1] Jul: a mai németben Julfest; más germán nyelvek esetében: Yule, Jule vagy Jul
[2] https://www.sacred-texts.com/neu/heim/02ynglga.htm [3] https://www.bbc.com/culture/article/20141219-when-christmas-carols-were-banned [4] STEINER, Bernd: Götterwohnungen - Eine Kulturgeschichte der sakralen Bäume und
Haine aus fünf Jahrtausenden, Johannes Petri, BASEL 2014. [5] JEDIN, Hubert: A zsinatok története, Ecclesia Kiadó, BUDAPEST 2009.
[6] Lukács 2:8 - https://szentiras.hu/UF/Lk2,8-20
[7] DANIEL-ROPS, Henri: Daily life in the time of Jesus, Servant Books Hn. 1980.
[8] https://rotigedang.wordpress.com/2008/12/21/309/
Comments