Hát igen, az a bizonyos „életközép”.
Szerencsétlen terminológiával sokszor életközepi válságnak – midlife crisis – nevezünk ezt az időszakot, ezzel alapvetően negatív kontextusba helyezve azt. Véleményem szerint ez hiba. Mert nagyon jól is kijöhetünk belőle.
Az életközép valójában egy lehetőség.
Egy olyan lehetőség, ami - ellentétben a lottó ötössel - mindenkinek az életében eljön, ha akarja, ha nem. Eredményeként eddig nem ismert távlatok nyílnak meg, ha jól sáfárkodunk vele, végre tényleg közel kerülhetünk önmagunkhoz. Persze kijöhetünk belőle rosszul is, hiszen egy lottó ötösből is ki lehet jönni rosszul, ahogy azt számos példa mutatja.
Az életközép egy mezsgye, amin járva életünk utolsó olyan szakaszába lépünk, amikor még változásokat eszközölhetünk, illetve teret engedhetünk az évek folyamán magunkban kialakult változás iránti igénynek. Ha nem is feltétlenül az utolsó, de mindenképp az utolsó jó lehetőség arra, hogy a saját igényeink szerint változtassunk az életünkön – főként magunkon.
Ez az időszak amikor általában mérleget vonunk – és nem feltétlenül tudatosan. Mert negyven körül ez a mérleg mindenképp „megvonódik”, ha akarjuk, ha nem: tudatosan, vagy szándék nélkül, de megtörténik.
Talán ezt a „megvonódást” nevezhetjük életközépnek.
Az életünk fele már mögöttünk van, de a másik fele még előttünk.
Hétköznapi esetben az első fél spontánabb időszak, erre kevesebb a ráhatásunk, egyfelől a kényszerek - egzisztenciális, konvencionális elvárások - határozzák meg, másfelől ebben az életszakaszban értelemszerűen nem rendelkezünk tapasztalatokkal. Főként nem arra irányulóan, hogy mik az igazán fontos dolgok, és mik azok, amik – bár szükségszerűek lehetnek – mégis csak másodlagosak. A második félre már jócskán bírunk tapasztalatokkal, és ezek alapján már lehetnek konkrét elképzeléseink, hogyan is kellene kinéznie a következő periódusnak.
Ilyenkor lehet egy cseppet keseregni azon, hogy az elsőnek sem úgy kellett volna kinéznie, ahogyan kinézett, de az életközép egyik legfontosabb felismerése az, hogy ezt a „másképp kellett volna csinálnom mindent” dolgot el kell engednünk.
Hiszen épp itt a kiváló lehetőség arra, hogy mostantól valóban másképp csináljuk.
Ha beleviszünk a dologba egy kis futballt – és miért ne vinnénk – elmondhatjuk: az első félidőben kiismertük az ellenfelet, a játékvezetőt, a közönséget, és a saját csapatunkat is, a második félidőre pedig már úgy futhatunk ki, hogy ezen ismeretek tükrében változtatunk a játékunkon, ezáltal esélyessé váltunk a győzelemre.
Ezek a tapasztalatok a mi kincseink, a mi aduászaink, ezek jelentik azt a fórt, amivel a negyvenesek rendelkeznek, szemben a harmincasokkal. Vissza szeretném forgatni egy kicsit az idő kerekét – halottam már sokaktól. De hogyan fogjunk hozzá? Úgy, hogy ezegyszer végre tényleg szóba állunk magunkkal, tényleg szakítunk időt – elegendő és minőségi időt – arra, hogy ától cettig végig gondoljuk az életünket, és vesszük a fáradtságot, hogy megválaszoljuk a régóta feszítő kérdéseinket.
Az idő nyomot hagyott a fizikumunkon, a gondolkozásunkon és az ambícióinkon egyaránt.
Ha tehát mindezt orvosolni szeretnénk, rendbe kell hoznunk a testünket, újra kell gondolnunk a minket körülvevő dolgokhoz való viszonyunkat, és újra kell szerveznünk az életünket, hogy abban a saját magunknak, a valódi ambícióinknak is jusson hely.
Pofon egyszerű, ugye?
Persze, hogy nem.
A Hirtelen negyven blogban a következő hetekben sorra veszem a fenti három témakört: saját tapasztalataim, és vendégeim által hozott példák alapján megpróbálok hasznos tartalommal bíró írásokat közzétenni Számotokra a negyven utáni sport, társas viszonyaink változásai, és a mindennapok újratervezésének témájában.
Maradjatok velem, és kövessétek a Hirtelen negyven oldalát!
Comments