A gombfoci-sztár, a mérnökhallgató, és egy leszakadt cipőorr

Rövid hír jelent meg a napokban az Újpest FC honlapján, miszerint a középső védőként és hatosként is bevethető 19 éves elefántcsontparti labdarúgó, Moustapha N’Diaye Újpesten folytatja pályafutását.

A fiatal játékos leigazolását Vigh Péter, a klub szakmai vezetője így kommentálta:

„Moustapha fiatal játékos, úgy érezzük, komoly potenciál van benne, belső védőként és védekező középpályásként is tud játszani, taktikailag és technikailag is képzett és úgy látjuk, el fogja tudni érni a profi szintet.”

Az európai, így a magyar klubok is gyakran szerződtetnek fiatal afrikai, vagy dél-amerikai tehetségeket, majd kész játékossá nevelve őket játékukból és eladásukból egyaránt profitálnak, ezért a hír önmagában nem csigázott fel, de amint megnyitottam a bejegyzéshez csatolt fotót, Moustapha karakterét látva azonnal Marius Trésor jutott az eszembe, aztán utána rögtön Patrick Umoh, és nyomban megrohantak az emlékek… Mivel sajnos olyan elfajzott világban élünk, ahol Marius Trésor, vagy Patrick Umoh nevének említésére nem mindenkit rohannak meg az emlékek, tartozom némi magyarázattal.

1983-ban hatéves újpesti kisfiú voltam, és mivel futballfüggő apám a lilák összes hazai meccsére magával cipelt, lelkes Újpest szurkoló. De nem csak az Újpest hálózta be az életemet, hanem a futball úgy általában. A falamon híres klubcsapatok tucatnyi kis zászlója lógott, az íróasztalom felett Törőcsik András portréja díszelgett, és a fiókomban glédában sorakoztak a gombfocicsapatok. Negyvennél több csapatom volt, klubok és nemzeti válogatottak egyaránt, a gombok közepére illesztett apró képek alapján ismertem meg számtalan játékos arcát, posztját. A sok száz kis lapos műanyag játékfutballista közül egy kiemelten különleges volt számomra: Marius Trésor, a francia válogatott és az FC Girondins de Bordeaux védője. Ugyanis az összes gombfocijátékosom közül Marius volt az egyetlen színes bőrű.

Nyilván furcsa mai ésszel belegondolni, hogyan lehetséges, hogy a több mint négyszáz játékos közül mindössze egy volt afrikai származású, de negyvenegynéhány évvel ezelőtt még a nyugat-európai futballban is ritkaságszámba ment a színes bőrű játékosok szerepeltetése. Nekem is csak egy jutott belőlük, ezért azt egyet nagy becsben is tartottam: Trésor saját rendezésű gombfoci tornáimon mindig a legjobban teljesítő játékosok között volt, és védő posztja dacára rendszeresen gólt is szerzett. Mert én úgy intéztem.

Aztán 1983 tavaszán megtörtént a csoda: az Újpest csapata szerződtette az akkor huszonhárom éves, Budapesten építészmérnöknek tanuló nigériai születésű labdarúgót, Patrice Umoh-t. A magyar NB1 első színes bőrű játékosa, és ráadásul pont az Újpest igazolta le! Alig hittem el. Apám a Népsportban mutatta meg a fényképét, és mivel tudatában volt a Trésor-mániámnak, úgy gondolta, hogy örömmel veszem majd a hírt. Jól gondolta. Attól a pillanattól csak azt vártam, mikor láthatom majd élőben, Újpest-mezben az én Trésoromat, akit ugyan Umoh-nak hívnak, de kiköpött Trésor, és nyilvánvalóan olyan magasságokba repíti majd az Újpestet, ahová akkori meggyőződésem szerint Trésor repítette a francia válogatottat. Valójában Umoh a franciával ellentétben nem védőként, hanem támadóként játszott, és az akkoriban divatos rövid afro-frizuráját leszámítva annyira hasonlított Trésorra, mint én Törőcsik Andrásra. De ez mit sem számított nekem. Számoltam a napokat a következő hazai meccsig, de sajnos Umoh bemutatkozására épp egy idegenbeli találkozón került sor Debrecenben. Aztán jött a várva-várt hazai meccs, de az meg pont egy kettős rangadó volt a Népstadionban, és ezekre apám sosem vitt ki, mert tartott az ilyenkor szokásos verekedésektől. Ezt követően Umoh gyorsan megsérült, csak az utolsó fordulóban lépett pályára újra, amit szintén valahol messze idegenben vívtunk, ergo számomra az is kiesett, aztán még játszott néhány Magyar Népköztársaság Kupa-meccsen, amelyekre eleve nem jártunk ki, és ennyi, az idény végén megváltak tőle. Sosem láttam játszani.

Buktam a lila-fehér Trésort…

Sok év telt el, és azóta rengeteg afrikai játékost láthattam Újpest-mezben futballozni: jókat és gyengébbeket egyaránt, de a Trésor-Umoh ügyet követően már egyikük sem hozott lázba. Talán mert felnőttem, talán mert már egyáltalán nem számított szenzációnak egy-egy afrikai játékos felbukkanása az NB1-ben, talán mert kiment a divatból az afro-frizura és már nem hasonlítottak úgy az egykori kedvencemre, nem tudom.

Elmúlt.

Aztán néhány napja megpillantottam Moustapha N’Diaye fotóját. Az arc, a frizura… Megdobbant a szívem: Trésor visszatért! Réti Zsolt, az Újpest FC fotósa posztolt először a hírről, izgatottan nyitottam meg az írását. Végigolvastam. Aztán végigolvastam még egyszer, utána bezártam az appot, és elgondolkoztam.

Zsolt nem egyszerűen egy fotós, hanem egyfajta intézmény a klubnál. Ősújpesti, aki a mindekori stáb és a játékosok számára is jóval többet jelent egy jó fotósnál. Ő az, aki a frissen érkezőket a maga sajátos módján a szárnyai alá veszi – már ha erre igény mutatkozik. Az Újpest FC és az újpestiség lényegét egy újonnan érkező játékos, alkalmazott, vagy akár vezető nem a Wikipédiáról, vagy valamiféle frappáns tájékoztató anyagból szívhatja magába, ehhez ember kell. Hiteles ember, és személyes hangvétel. Sőt, sajátos hangvétel. Újpesti hangvétel. Mondjuk egy vasárnap délelőtt az újpesti piacon, amikor az ember csak úgy, minden különösebb cél nélkül odaáll a pulthoz a lángososnál egy jó forró teával, és egyszerűen csak belesodródik az ottani hangulatba, ami valahogyan mélyen és igazából újpesti. Nem kell ehhez semmi különöset tennie, elég, ha csendben álldogál, és hallgatja az ott gyakran megforduló törzsszurkolók, korábbi játékosok, legendák karcos történeteit. Ehhez csak szándék kell, és persze egy beavatott segítő. Nos, ez a segítő nagy valószínűséggel Réti Zsolt lesz.

Moustapha N’Diaye kapcsán Zsolt azt írta, a fiú már a reptéren eltévedt, majd alig tizenkét óra magyarországi tartózkodás után pályára lépett egy edzőmeccsen.

Felemás cipőben.

Nem valamiféle babona, vagy divathóbort okán, hanem azért, mert csak ilyen cipői vannak. Egy pár, az is felemás. Ezen felül még a rúgó lábán viselt cipő orra le volt szakadva, ezt szigetelőszalaggal rögzítette, amely a meccs végére lefoszlott róla. De a játéka annyira meggyőző volt, hogy ez szerződést ért számára Újpesten. A meccs utáni ebéden egy Fantát kért, mert sosem ivott még ilyet, és nagyon kíváncsi volt rá, hogy milyen.

Sok mindent tudnék most írni.

Írhatnék az elmúlt huszonöt év igazolásairól, nagy reményű és nagyképű légiósokról, jó és kevésbé jó futballistákról, sztárjelöltekről, még a ghánai király egyik fiáról is, aki négy éve még Kispesten rúgta a labdát. De egyiküknek sem szakadt le a cipője orra a bemutatkozó edzőmeccs végére, és egyikük sem a Megyeri úti Sector Bistroban kostólt először életében Fantát.

Számomra Trésor és Umoh visszatért, most újra ugyanazzal az izgalommal várom egy afrikai játékos bemutatkozását az Újpest első csapatában, mint hatévesen. Teljesen más okból, teljesen más motívumokkal, de ugyanazzal a szívvel, ugyanúgy.

Ezúttal nem fogom elmulasztani, megígérem.

Réti Zsolt eredeti posztja:
https://www.facebook.com/zsolt.reti.5/posts/pfbid02VyNdG63NVuc2BDaMjzEd7BPs36C4QuJBhVQ4jRBWNMEbrJAHgaLEZSxzV4DHxG21l